Budapest számomra egyszerre vonzó és taszító. Nem szeretnék ott élni, de néha határozottan szeretek bemenni és nézelődni.
Nem szeretem a kutyaürüléket, a koszt, a zsúfoltságot, a parkoló hiányt, a sötét bérházakat, a dugót. Viszont el kell ismerni, hogy csodaszép világváros, teli felfedezni való kincsekkel.
Néha várnunk kell apára, ilyenkor jól jön egy-egy jobb játszótér, nézelődési lehetőség, ahol három eleven gyerek figyelme leköthető. Így fedeztük fel a Gellért-hegyet. Vagy ezer éve jártam ott utoljára (ebből rögtön kitaláltátok hány éves vagyok?). Sokminden a feledés homolyába veszett.
A Szent Gellért templom, a pálosok története izgalmas hely néhány fantáziadús gyereknek. Aztán a nagy betonrengetegbe és zúgva rohanó autók mellett egy csodaszép parkba jut az ember.
A Szabadság szoborig tartó út kimerítő túra, plána, hogy útközben két remek játszótér is van. (Mi csak eddig jutottunk, itt kifáradtunk, hazamentünk.)
Az alsó játszótéren hinta, mászóka, egyéb hagyományos játékok vannak. Kicsit feljebb óriási csúszdákat helyzetek be a domboldalra. Alig bírtunk elszakadni. A felhőtlen játékot mindössze az zavarta, hogy a játékos kedvű túrista felnőttek is kipróbálták a játékot. Érdekes módon ez valahogy feszélyezte, az amúgy nyitott gyerekeimet.
Innen feljebb sajnos nem tudom mi várna.. majd legközelebb talán eljutunk arra is:-)
(Az útra vigyünk folyadékot. Bár van mozgóárus le sem merem írni, mennyiért vesztegeti a portékáját.)
